A társadalom szétzilálása

„Amikor a pénz elromlik, a stressz eluralkodik. Veszekedések és depresszió lép fel.”

A romlott pénz okozta kár messze túlmutat a gazdaságon. Az emberi élet legintimebb kamráiba is behatol. A családokba, az egészségbe, egész népességek pszichológiai jólétébe. Ezen összefüggések nyomon követése azt jelenti, hogy megértjük: a fiat rendszer nem csupán egy gazdasági elrendezés, hanem egy civilizációs operációs rendszer, amely minden intézményt megrontott, amihez hozzáért.

A fejlett világ oktatási rendszerei a pénzromlás látható áldozataivá váltak. A minta az Egyesült Államokban a legélesebb, de visszhangzik Nagy-Britanniától Ausztráliáig. 1971 óta a diákokra fordított kiadások drámaian megnőttek. Több pénzt öntöttek a rendszerbe, több adminisztrátort vettek fel, több épületet emeltek, több programot finanszíroztak. És mégis, a matematika, olvasás és természettudományi teszteredmények stagnáltak vagy csökkentek. Több pénz rosszabb eredményeket hozott. Az egyetemi oktatás költségei eközben olyan mértékben inflálódtak, ami még az általános fogyasztói árindexet is eltörpíti. Egy egyetemi diploma, ami az 1970-es években néhány ezer dollárba került, ma több tízezer vagy százezer dollárba kerül, hatalmas adósságokba kényszerítve a diákokat, mielőtt megkeresnék első fizetésüket. Csak az Egyesült Államokban a diákhitel-adósság meghaladja az 1,7 billió dollárt; az Egyesült Királyságban a 200 milliárd fontot; Ausztráliában pedig a 74 milliárd ausztrál dollárt. Minden olyan nemzetben, amely az oktatás pénzügyesítése mellett döntött, a teher egy egész generáció életválasztásait torzítja: késlelteti a lakásvásárlást, a házasságot, a gyermekvállalást, mindent, ami korábban a felnőtt élet normális pályáját jelentette. Az oktatási költségek inflációja az oktatás minőségének megfelelő növekedése nélkül a pénzromlás tankönyvi tünete. Amikor a pénz olcsó és a hitel bőséges, az intézmények a többletet magasabb árakon keresztül ragadják meg, nem pedig jobb szolgáltatásokkal. Az ösztönző a költségvetések felfújása, több adminisztrátor felvétele és magasabb tandíj szedése, nem pedig a diákok hatékonyabb oktatása.

A stagnáló reálbérek és az emelkedő költségek gazdasági nyomása mélyreható következményekkel jár a társadalmat megalapozó családszerkezetre nézve. Amikor egy fiatal pár nem engedhet meg magának egy otthont, elhalasztják a házasságot. Amikor nem engedhetnek meg maguknak gyermekeket, elhalasztják, vagy elvetik a szülői szerepet. Az 1971 óta gyűjtött adatok könyörtelen pontossággal dokumentálják ezt a felbomlást. Az első házasságkötés medián életkora folyamatosan emelkedett az 1970-es évek eleje óta. Csábító lenne ezt kulturális változásoknak, a kapcsolatokhoz és a személyes autonómiához való hozzáállás változásának tulajdonítani. De az időzítés túl pontos, túl szorosan korrelál a gazdasági adatokkal ahhoz, hogy pusztán kulturális legyen. A fiatalok nem döntötték el hirtelen 1971-ben, hogy a házasság divatjamúlt. Idővel rájöttek, hogy nem engedhetik meg maguknak. Azok számára, akik megházasodtak, a fiat korszak gazdasági stressze egyre nehezebbé tette a házasság fenntartását. A válási arányok meredeken emelkedtek 1971 után, 10% alól több mint 25%-ra. A pénzügyi stresszt következetesen a házassági konfliktusok és felbomlások vezető okaként említik. Amikor a pénz elromlik, a stressz az élet minden sarkába beférkőzik. Az érvek krónikussá válnak. Depresszió lép fel. A család, az emberi civilizáció legalapvetőbb egysége, olyan nyomás alatt törik meg, amely nem személyes kudarc, hanem egy hibás monetáris alaprendszer szisztematikus következménye. A termékenységi adatok talán a legriasztóbb mutatók. 1971 óta a nőkönként született gyermekek száma olyan ütemben csökkent, amely, ha folytatódik, a népesség csökkenésének matematikai bizonyosságához vezet. Nem azért nem szaporodunk a pótlási rátának megfelelően, mert filozófiailag elutasítjuk a szülői szerepet, hanem azért, mert a családok támogatásához szükséges gazdasági feltételeket szisztematikusan aláásták. Ha nem fordítjuk meg a folyamatot, a demográfiai következmények egzisztenciálisak.

Az ebbe a megtört tájba született gyermekek viselik a legnehezebb terhet. A szegénységi küszöb alatt élő gyermekek aránya jelentősen megnőtt 1971 óta. A házasságon kívül született gyermekek aránya robbanásszerűen megnőtt. Stabil két szülős háztartások nélkül a gyermekek elveszítik azt az egyensúlyt, támogatást és stabilitást, amelyet az emberi tapasztalat generációi alapvetőnek mutattak az egészséges fejlődéshez. És aztán ott van az egészségügyi válság. Amikor a mindennapi cikkek túl drágák, a szülők olyan áldozatokat hoznak, amelyek gyakran gyermekeik fizikai jólétének romlásában nyilvánulnak meg. Nem véletlen, hogy a gyermekkori elhízás aránya az 1970-es évektől kezdve elismert közegészségügyi problémává vált. Az olcsó, feldolgozott, kalóriadús élelmiszerek lettek a gazdasági alapértelmezések azoknak a családoknak, amelyek zsugorodó reálbérekből próbálták etetni gyermekeiket. Az Élelmiszer-és Gyógyszerügyi Hivatal, amelyet ugyanazok az ösztönző torzulások ejtettek foglyul, amelyek minden intézményt sújtanak egy fiat gazdaságban, következetesen olyan élelmiszer-fogyasztási mintákat támogatott, amelyek a vállalati profitot helyezik előtérbe az emberi egészséggel szemben. Az egészségügyi rendszer válasza jellemzően fiat volt: pénzt dobni a problémára. De a pénz nem orvosokhoz, táplálkozási szakemberekhez vagy megelőző ellátáshoz kerül. Az adminisztrátorokhoz kerül. Az egészségügyi adminisztrátorok és orvosok aránya az 1970-es évek óta robbanásszerűen megnőtt, ami egy bürokratikus túltengés, amely növeli a költségeket anélkül, hogy javítaná az eredményeket. A rendszer a bevétel maximalizálására optimalizál, nem az egészségre. Az eredmény egy visszacsatolási hurok, amely sötéten komikus lenne, ha nem lenne annyira pusztító. Egy monetáris rendszer, amely rontja a béreket, az olcsó, feldolgozott élelmiszerek felé tereli a családokat. Az ebből eredő egészségügyi válság keresletet generál a gyógyszerészeti és orvosi beavatkozások iránt. Az egészségügyi ipar, tele nyomtatott pénzzel és a szabályozási elfogultság által elszigetelve a verseny nyomásától, inkább adminisztratív apparátusát bővíti, semmint javítaná az eredményeket. A költségek emelkednek. Az egészség nem. És a ciklus folytatódik, ugyanaz a nyomdagép finanszírozza, amely eleve az étrendi hanyatlást okozta. Ez a fiat csapda, amelyet magára az emberi testre alkalmaznak: egy rendszer, amely csendesen előállítja a betegséget, majd profitál a kezelésből.

A fiat pénz okozta kár nemcsak gazdasági. Pszichológiai. Amikor egy monetáris rendszer bünteti a megtakarítást és jutalmazza a költekezést, az nem csupán azt változtatja meg, hogy az emberek mit tesznek a pénzükkel. Megváltoztatja, hogyan gondolkodnak, hogyan éreznek, és hogyan viszonyulnak magához a jövőhöz.

A közgazdászok az „időpreferencia” kifejezést használják annak leírására, hogy egy személy milyen mértékben értékeli a jelent a jövővel szemben. Az alacsony időpreferencia azt jelenti, hogy hajlandó elhalasztani a kielégülést, befektetni, lassan építkezni valami tartós felé. A magas időpreferencia azt jelenti, hogy azonnal akarja, mert a jövő bizonytalannak, elérhetetlennek tűnik, vagy egyszerűen nem éri meg tervezni. Az egészséges civilizációkat alacsony időpreferenciával rendelkező emberek építik: a katedrálisépítők, a megtakarítók, a szülők, akik fákat ültetnek, amelyek árnyékában soha nem fognak ülni. A fiat pénz szisztematikusan növeli egész népességek időpreferenciáját. A mechanizmus egyszerű. Amikor a megtakarításai évről évre veszítenek vásárlóerejükből, a racionális válasz az, hogy azonnal költse el. Nem azért, mert impulzív vagy felelőtlen, hanem mert maga a pénz azt üzeni, hogy a jövő kevesebbet ér, mint a jelen. A fogyasztói adósság robbanásszerűen nő, nem azért, mert egy generáció hirtelen elvesztette a fegyelmét, hanem azért, mert a holnapra való kölcsönfelvétel matematikailag is értelmes, ha a holnapi valuta kevesebbet ér. A „vedd meg most, fizess később” rendszerek, a szerencsejáték-alkalmazások, az előfizetési csapdák és a mikrotranzakciós gazdaságok elterjedése nem az egyéni akaraterő kudarca. Ez a türelmet büntető rendszerben élő emberek tökéletesen racionális viselkedése.

A pszichológiai következmények messze túlmutatnak a költekezési szokásokon. Amikor a jövő megragadhatatlannak tűnik, a szorongás krónikussá válik. A depresszió, a szorongásos zavarok és az általános reménytelenség növekvő hulláma, amely az 1970-es évek óta söpört végig a fejlett világon, nem magyarázható megfelelően a közösségi médiával, vagy a jellem hirtelen törékenységével. Ez a népességek kiszámítható érzelmi reakciója, akik érzik, még ha nem is tudják megfogalmazni, hogy a rendszer ellenük van beállítva, és akadályozza őket egy stabil élet felépítésében. A diákhitelbe temetkezett fiatal diplomás, a nyugdíjba vonulni nem tudó középkorú munkavállaló, a szorgalmasan takarékoskodó, mégis lemaradó család: ezek nem személyes kudarcok. Ezek rendszerszintű következmények, és a psziché kétségbeesésként dolgozza fel őket.

Van egy sötétebb következmény is. Amikor az emberek nem tudnak semmit sem építeni, egyesek úgy döntenek, hogy felégetnek dolgokat. A politikai szélsőségesség, a nihilizmus és a társadalmi düh térnyerése, amely korunkat jellemzi, nem egy kifinomult elméleteket igénylő rejtély. Ez annak a népességnek az elkerülhetetlen reakciója, amelyet csendben megfosztottak a tervezés, a felhalmozás és a fejlődés képességétől. Amikor a jövő elzárul, a jelen csatatérré válik. A figyelemgazdaság tökéletesen kihasználja ezt: a közösségi média ugyanazt a rövid távú dopamin-ciklust táplálja, amelyet a fiat pénz is ösztönöz, létrehozva az impulzus, a figyelemelterelés és az elégedetlenség visszacsatolási hurkát, amely arra készteti az embereket, hogy fogyasszanak anélkül, hogy valaha is jóllaknának. A szilárd pénz megfordítja a jelet. Amikor a megtakarítást jutalmazzák, amikor egy pénzegység holnap többet ér, mint ma, a türelem ismét racionálissá válik. Az azonnali fogyasztás ösztöne átadja helyét a tartós építés vágyának. A pszichológiai elmozdulás nem triviális; civilizációs jelentőségű. A Bitcoin nem csupán a bankszámláját változtatja meg. Megváltoztatja a jövőhöz fűződő viszonyát. És egy olyan népesség, amely hisz a jövőben, egy olyan népesség, amely építi is azt.

Amikor az oktatás kudarcot vall és a gazdasági lehetőségek eltűnnek, az emberek rosszul kezdenek viselkedni. Az 1970-es évek elejétől kezdve a bebörtönzési arányok megugrottak az iparosodott világban. Az Egyesült Államok lett a legkirívóbb példa, a világ vezető börtönőrévé válva, de a börtönnépesség meredeken emelkedett az Egyesült Királyságban, Ausztráliában és Nyugat-Európa nagy részén is. Ennek oka nem a bűnözés hirtelen globális járványa volt. Hanem a gazdasági kétségbeesés, amely társadalmi diszfunkciót okozott. Egy társadalom, amely elvesztette a képességét, hogy lehetőséget biztosítson polgárai számára, elkerülhetetlenül a büntetéshez folyamodik a jólét helyett. A szüleikkel élő fiatal felnőttek aránya folyamatosan nőtt 1971 óta, mert egy egész generáció nem engedheti meg magának az önálló életet. Az aranystandard megszüntetése és a társadalmi mutatók szisztematikus szétesése közötti összefüggés a fejlett világban nem véletlen. Ez ok-okozati összefüggés. A rossz pénz mindent tönkretesz, ami rá épül.