A nagy szétválás

„Mi a fene történt 1971-ben?”

A számok nem hazudnak. A grafikonoknak nincsenek ideológiai céljai. És amikor az elmúlt évszázad gazdasági adatait vizsgáljuk, a minta annyira éles, annyira félreérthetetlen, hogy szándékos vakság kell ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjuk. Valami történt az 1970-es évek elején, ami alapvetően megváltoztatta a globális gazdaság pályáját. Az adatok a legélesebbek az Egyesült Államokban, ahol a dollár tartalékvaluta szerepe az epicentrumba helyezte, de a sokkhullám a Föld minden nemzetét elérte. Minden fontos mutató, a bérek, az egyenlőtlenség, a megtakarítások, az adósság, a megélhetési költségek pusztító tisztasággal mesélik el ugyanazt a történetet.

1971 előtt a munkavállalói termelékenység és a javadalmazás szorosan együtt mozgott. Ahogy a munkavállalók hatékonyabbá váltak jobb eszközök, jobb képzés és jobb folyamatok révén, a bérük arányosan emelkedett. Ez nem jótékonyság volt, hanem egy olyan monetáris rendszer természetes eredménye, amely, bármilyen tökéletlenül is, a valós értékteremtést tükrözte. Az a munkavállaló, aki többet termelt, többet keresett. Az emelkedő ár minden hajót felemelt.

1971 után a vonalak lélegzetelállító sebességgel szétváltak. A termelékenység tovább emelkedett, a technológia könyörtelen fejlődése által vezérelve. De a bérek stagnáltak. Az összes megnövekedett hatékonyságból, az emberi erőfeszítések összes extra órájából származó nyereséget, amely nagyobb kibocsátássá alakult, nem a munkavállalók, hanem a pénzügyi eszközök tulajdonosai zsebelték be. Az újonnan nyomtatott pénz felfelé áramlott, felpumpálva a részvényárakat és az ingatlanértékeket, miközben a ténylegesen vagyont teremtő munkavállalókat olyan valutában fizették, amely évről évre kevesebbet ért.

A jövedelmi egyenlőtlenségről szóló adatok éles képet festenek. Az Egyesült Államok kínálja a legtisztább illusztrációt, mert az adatai a legrészletesebbek, de a minta az iparosodott világban mindenhol megismétlődött. A nagy gazdasági világválság után valami figyelemre méltó történt: az ultra-gazdagok jövedelemkoncentrációja csökkent. A középosztály terjeszkedett. A nemzeti jövedelem alsó 90%-ához áramló része évtizedről évtizedre folyamatosan nőtt. A társadalmak gazdasági értelemben egyenlőbbé váltak. Nem újraelosztás, hanem széles körben megosztott növekedés révén.

Aztán jött 1971, és a tendencia szinte sebészi pontossággal megfordult. A nemzeti jövedelem 1%-ának része emelkedni kezdett, míg az alsó 90%-é csökkenni. A legjobban keresők, a 95. percentilisben lévők jövedelme továbbra is emelkedett. De a medián és az alacsonyabb keresetűek reáljövedelem-növekedése stagnált. A kemény munka kevesebbet ért. A munkáltatóhoz való hűség gazdaságilag irracionálissá vált. Az a társadalmi szerződés, amely a középosztályt mindenhol összetartotta, Detroittól Düsseldorfig, miszerint dolgozz keményen, takarékoskodj bölcsen, és boldogulni fogsz, csendesen érvényét vesztette.

A pénzromlás korrozív hatásai nem véletlenszerűen oszlanak meg. A leginkább sebezhetőket sújtják a legkeményebben, szélesítve a meglévő társadalmi törésvonalakat faj és nem mentén. Tekintsük az Egyesült Államokban a faji jövedelmi egyenlőtlenségre vonatkozó adatokat, ahol a bizonyítékok a legkiterjedtebben dokumentáltak. A második világháború végétől az 1970-es évek elejéig a fekete és fehér átlagjövedelmek közötti különbség csökkent. Valódi előrelépés történt, nem elég gyorsan, nem elég zökkenőmentesen, de félreérthetetlenül. Aztán, 1971 körül, ez az előrelépés megállt. A konvergencia leállt. Az évtizedek óta csökkenő különbség egyszerűen befagyott, és azóta is makacsul ellenáll minden szakpolitikai beavatkozásnak.

Hasonló dinamika játszódott le mindenütt, ahol gazdasági marginalizáció létezett: Ausztrália őslakos népessége, Európa bevándorló közösségei, India alacsonyabb kasztjai. A pénzromlás nem teremt egyenlőtlenséget, de befagyasztja azt.

A nemi dimenzió párhuzamos történetet mesél el. 1971 előtt egyetlen jövedelem is el tudott tartani egy családot. Egy apa vagy egy anya dolgozhatott, míg a másik szülő otthon maradt, hogy felnevelje a gyerekeket, vezesse a háztartást és összetartsa a közösséget. 1971 után, ahogy a reálbérek stagnáltak és a megélhetési költségek emelkedtek, ez az elrendezés a legtöbb család számára gazdaságilag lehetetlenné vált. A nőket nem csupán „felszabadították” a munkaerőpiacra, hanem gazdaságilag besorozták őket. A kétkeresős háztartás szükségessé vált, nem választássá. Az Egyesült Államoktól az Egyesült Királyságig, Japántól Brazíliáig a nemzetek szinte egyik napról a másikra kétkeresős gazdaságokká váltak, és ennek a családi életre, a gyermeknevelésre és a társadalmi kohézióra gyakorolt következményei mélyrehatóak voltak.

A megélhetési költségek 1971 óta tartó emelkedése nem enyhe lejtő. Ez egy fal. Vegyünk egyetlen adatpontot, amely megragadja az abszurditást: egy doboz Campbell paradicsomleves. Közel száz éven át, két világháborún, egy globális depresszión és számtalan recesszión keresztül, egy doboz Campbell leves ára figyelemre méltóan stabil maradt, körülbelül tíz centen. Aztán, az 1970-es évek elején, az ár emelkedni kezdett. Ma ugyanaz a doboz több mint egy dollárba kerül. A leves nem javult. A recept nem változott. A doboz ugyanakkora. Ami változott, az a pénz.

Minden országnak megvan a maga változata erről a történetről: a brit tejpint, a német kenyér, a brazil rizskiló. A termék ugyanaz marad; az ár emelkedik, mert a mérce folyamatosan zsugorodik.

A lakhatás ugyanezt a történetet meséli el, de sokkal pusztítóbb emberi következményekkel. 1971 előtt egy fiatal munkás szinte bármely iparosodott országban néhány évig spórolhatott, és vehetett egy otthont. Az átlagos lakásár nagyjából kétszerese-háromszorosa volt az átlagos háztartási jövedelemnek. Ma ez az arány nyolcszorosra, tízszeresre, vagy akár tizenötszörösre is nőtt olyan városokban, mint New York, London, Sydney, Vancouver, Auckland és München. Egy egész generációt áraztak ki a lakástulajdonból. Nem azért, mert lustábbak vagy kevésbé tehetségesek, mint a szüleik, hanem azért, mert a valutákat, amelyekben a bérüket denominálják, szisztematikusan leértékelték, miközben a megvásárolni kívánt eszközök árát szisztematikusan felpumpálták.

Olaj, élelmiszer, oktatás, egészségügy, minden alapvető költség ugyanazt a pályát követte. A fogyasztói árindex, amely az áruk és szolgáltatások összköltségét méri, 1971 óta könyörtelenül emelkedik, olyan mintázatban, amelyet önmagában a kereslet-kínálat alapjaival lehetetlen megmagyarázni. Az összes ilyen szektor közös nevezője nem a kapzsiság, nem a globalizáció, nem a technológia. Hanem a pénz. Amikor újonnan létrehozott valutaegységek trillióit önti egy gazdaságba, legyenek azok dollárok, eurók, fontok vagy jenek, az áraknak emelkedniük kell. Ez nem elmélet. Ez számtan.