A fiat csapda

„A végtelenül felfújható fiat a történelem legnagyobb bűvészmutatványa és legsötétebb gonosz ereje.”

A fiat pénz biztonságosnak tűnik. Stabilnak és ismerősnek tűnik. Ebben nőttünk fel, ebben keresünk, ebben takarítunk meg, és ebben fizetjük az adóinkat. Ez a fizetésünk mértékegysége, az az anyag, amit a bankjaink tárolnak számunkra, az a médium, amellyel mindent megvásárolunk az élelmiszertől az ingatlanig. Oly mélyen bele van szőve a mindennapi élet szövetébe, hogy a legtöbb ember soha nem áll meg, hogy megkérdőjelezze a természetét, eredetét vagy elkerülhetetlen pályáját. De a normalitás felszíne alatt a fiat pénz egy ketyegő időzített bomba. Rövid távú gondolkodásra ösztönöz, gazdagítja az amúgy is hatalmasokat, és csendesen megfosztja az átlagembert a jövőjétől. Ez az oka annak, hogy minden drágábbnak tűnik, miért tűnik el a középosztály, és miért kell minden évben keményebben dolgoznunk, csak hogy a helyünkön maradjunk. Üdvözöljük a fiat csapdában: egy olyan kényelmes börtönben, hogy a legtöbb rab nem is veszi észre, hogy be van zárva.

Az inflációt gyakran úgy mutatják be a nyilvánosság előtt, mint a gazdasági növekedés csekély, elfogadható költségét. Évi stabil 2%, ami „ösztönzi” a gazdaságot. A valóságban az infláció egy rejtett adó mindenki számára, aki készpénzt tart vagy fix bért keres. Ez adózás képviselet nélkül, vita nélkül kivetve, beleegyezés nélkül elvonva, és vad egyenlőtlenséggel elosztva. Ahhoz, hogy megértsük, hogyan működik az infláció a legalapvetőbb szinten, vegyünk egy gondolatkísérletet. Képzeljen el egy apró gazdaságot, amelyben csak két dolog van: tíz alma és tíz dollár. A kereslet és kínálat egyensúlyban van, egy alma természetes ára egy dollár. Most képzelje el, hogy a pénzkínálatért felelős hatóság úgy dönt, megduplázza azt, további tíz dollárt nyomtatva, így az összesen húszra emelkedik. Az almák száma nem változott. Az almák minősége nem javult. Semmi valós nem került a gazdaságba. De most húsz dollár kergeti ugyanazt a tíz almát. A piac újra egyensúlyba kerül: egy alma most két dollárba kerül. Az almák nem lettek értékesebbek. A pénz lett kevésbé értékes. Minden dollár vásárlóereje a felére csökkent. Ez az infláció a legtisztább formájában: több pénz kergeti ugyanazt az árumennyiséget, ami magasabb árakat eredményez. A kulcsfontosságú felismerés az, hogy nem jött létre vagyon. Csupán újraosztották, azoktól, akik az eredeti dollárokat tartották, azoknak, akik először kapták meg az újonnan nyomtatottakat.

Íme, amit nem tanítanak az iskolákban. Az infláció nem érint mindenkit egyformán. Amikor új pénz keletkezik, az meghatározott csatornákon keresztül jut be a gazdaságba: bankokon, vállalatokon, kormányzati szerződéseken és eszközpiacokon keresztül. A forráshoz legközelebb állók profitálnak először, mert az új pénzt az árak kiigazítása előtt tudják felhasználni. Eszközöket vásárolnak, piacokba fektetnek be, és nyereséget realizálnak, miközben minden dollár vásárlóereje még viszonylag érintetlen. Eközben a hétköznapi emberek, akik fizetésből vagy fix jövedelemből élnek, később érzik meg az inflációt, miután az árak már emelkedtek. Mire az új pénz eljut az átlagos munkavállaló fizetéséhez, a piac már átárazta magát. A lakhatás, az élelmiszer, az egészségügy és az oktatás költségei már felkúsztak. A munkavállaló bére nem. Ez a tizennyolcadik századi közgazdász, Richard Cantillon által azonosított jelenség magyarázza, miért koncentrálódik a vagyon a központi bankokhoz és a monetáris politikához legközelebb állók kezében. Ez nem összeesküvés-elmélet. Ez a fiat pénz működésének strukturális jellemzője. A rendszer úgy van kialakítva, akár szándékosan, akár az architektúrájának következményeként, hogy a vagyont a bérkeresőktől az eszköztulajdonosokhoz, a perifériáról a központba, a sokaktól a kevesekhez juttassa.

A fiat rendszerek eredendően adósság alapúak. Egy fiat gazdaságban a pénz adósság. Amikor a kormányok többet költenek, mint amennyit keresnek, kölcsönvesznek. Amikor a fogyasztók többet akarnak, mint amennyit megengedhetnek maguknak, kölcsönvesznek. Amikor a vállalkozások bővülni akarnak, kölcsönvesznek. Az egész rendszer a hitel folyamatos bővítésétől függ. A központi bankok mesterségesen alacsonyan tartott kamatlábakkal tartják működésben ezt a gépezetet, olcsóvá téve a hitelfelvételt és jutalmatlanná a megtakarítást. Amikor az adósság túl nagyra nő, több pénzt nyomtatnak annak fedezésére. Ez az emberiség történetének legnagyobb adósságbuborékát hozta létre. Jelenleg a globális adósság meghaladja a 300 billió dollárt, több mint háromszorosa az egész bolygó éves gazdasági teljesítményének. A matematika elkerülhetetlen. Ha a kamatlábak emelkednek, az adósság visszafizethetetlenné válik. Ha a pénznyomtatás folytatódik, a valuta értéktelenné válik. Mindkét út ugyanahhoz a célhoz vezet: a leszámoláshoz. A rendszer nem csupán törékeny, hanem saját maga által létrehozott halálspirálba került, ahol minden beavatkozás olyan feltételeket teremt, amelyek a következő, nagyobb beavatkozást teszik szükségessé. A nyomtatás minden fordulója tovább hígítja a valutát, ami több nyomtatást igényel ugyanazon adósságok törlesztéséhez, ami még tovább hígítja a valutát. Nincs egyensúly. Csak gyorsulás van az elkerülhetetlen felé.

E csapda felépítése nem a történelem véletlen műve volt. Titokban tervezték, egy kis csoport befolyásos férfi, akik pontosan tudták, mit hoznak létre. 1910 novemberében az amerikai pénzügyek hat legbefolyásosabb alakja magánvonatra szállt Hobokenben, New Jersey-ben, úti céljuk a Georgia partjainál fekvő Jekyll-sziget volt. Álnevek alatt utaztak, még a vonat hordárai elől is elrejtve kilétüket. A csoport tagja volt Nelson Aldrich szenátor, a Nemzeti Monetáris Bizottság elnöke; Abraham Piatt Andrew, a pénzügyminiszter-helyettes; Paul Warburg, egy német születésű bankár, aki a központi banki reformok leghangosabb szószólója volt; Frank Vanderlip, a New York-i National City Bank elnöke; Henry Davison, a J.P. Morgan vezető partnere; és Charles Norton, a First National Bank elnöke.

Ezek a férfiak együtt az ország tőkéjének megdöbbentő koncentrációját képviselték vagy ellenőrizték. Körülbelül tíz napig tartó titkos találkozókon kidolgozták annak a tervét, amiből a Federal Reserve System lett. Az Aldrich-terv néven ismert javaslat egy központosított banki hatóság keretét vázolta fel, amely rugalmas valutát bocsáthat ki, végső hitelezőként szolgálhat, és olyan rugalmassággal kezelheti a pénzkínálatot, amelyet az aranystandard nem tett lehetővé. A Federal Reserve törvényt 1913. december 23-án írták alá, stratégiailag időzítve, amikor a legtöbb kongresszusi képviselő már szabadságon volt. Létrehozott egy központi bankot, amely tizenkét regionális tartalékbankból állt, és egy washingtoni központi tanács koordinálta, egy hibrid alkotás, részben állami, részben magán, napi működését nagymértékben befolyásolták azok a magánbankok, amelyeket látszólag szabályozni hivatott. A Federal Reserve létrehozása új korszakot nyitott a globális pénzügyekben. A pénzteremtés hatalmát, a legfontosabb hatalmat bármely társadalomban, egy olyan intézmény kezébe adta, amely nagyrészt a demokratikus elszámoltathatóságon kívül működik. Minden jelentős nemzet végül ugyanazt a modellt fogadta el: az Angol Bank, az Európai Központi Bank, a Japán Bank, az Indiai Tartalékbank, a Brazil Központi Bank. A nevek eltérnek, de az architektúra azonos. Ezekből az intézményekből ered a modern fiat csapda, és az ő nyomdagépeik finanszírozzák a háborúkat, a mentőcsomagokat és a vagyonátcsoportosításokat, amelyek korunkat meghatározzák.